Zugoly-blog

Az elmúlt hetekben csak úgy pörögtek az események. Legalább annyi aggasztó, mint ahány vigaszt nyújtó pillanatban bővelkedtek napjaink. Mindjárt a tanévet 2 szakember, Ági és Éva búcsújával kezdtük mindannyiunk legnagyobb bánatára. De Hajni az új ped. asszisztens és Ildi, Sztyepa kutyus gazdija új reményt hozott a szívünkbe, így nemcsak stabil szakmai segítséget, de egy rendszeres kutyaterápiás foglalkozást is nyertünk. Szerencsénkre feltűnt Viki, a gyakorlott és igencsak jófej gyógytornász is, aki most már szintén fejlesztő csapatunkat erősíti. Amikor épp nem a kis hapsik izmait erősíti, vagy mozgásukat ügyesíti, akkor mindig kapható egy kis trombitálásra vagy Őszanyó kendőjébe burkolózásra. Nos, nem kevéssé örül ennek Dalnokunk, akinél mindig akad egy virgonc hegedű vagy egy trillázó fuvola, olykor csörgők sora vagy épp egy komótos cselló, amit bármikor előhúz valamelyik zsebéből. A trillák szállnak a tekintetek ragyognak, a füle

Nimcsiért, Ivánkáért, Noelért, Gyuszkóért, és remélem, már Hunorért is. Eddig is csináltam ilyet, de azt jól titokban tartottam. Az úgy volt, hogy amikor a futásban újabb és újabb célokat tűztem ki, melyek már kívül estek a komfortzónámon, sokszor úgy tuningoltam magam: értük csinálom. Noelért elfutok a következő villanyoszlopig, aztán Gyuszkóért még a sarokig, máskor Ivánkáért még egy utszahosszat, Nimcsiért meg a piros autóig. Amikor a kisiskolás babonából rálép a fekete kockakőre, azt mantrázva, hogy az aznapi dolgozata így ötös lesz, na, ilyet is csináltam. Akkor most ráteszek még 2 km-t, és ezzel Gyuszkó biztosan hamarabb meggyógyul a tüdőgyulladásból, legyen még 1 km-rel több, hogy Nimcsi buksijában megszűnjenek végre az epilepsziás rohamok. Mert ők ezekből űznek sportot. Ez nem mindig vált be sajnos, mármint a kitűzött penzumot lefutottam, csak a kívánságom nem éppen teljesült. Nem tudom, hogy most fog-e teljesülni a kívánságom, de úgy döntöttem, hogy a Jóügyekért, Tá